õ
HOGYAN ADJUK ÁT HITÜNKET A KÖVETKEZÕ NEMZEDÉKNEK?
Feladatul azt kaptam, hogy errõl fejtsem ki gondolataimat, most, amikor negyvenegynéhány éves elnyomás, üldöztetés után valahogy olyan állapotban vagyunk, mint az a börtönbõl szabadult ember, aki örül a rázúdult szabadságnak, de egyre inkább tapasztalja, hogy kizökkent a szabad élet kerékvágásából. Azt hiszi, hogy ott kezdheti, ahol abbahagyta, de tapasztalja, hogy az már nem megy, a fölött már eljárt az idõ. Ha élni akar, meg kell találnia a jelen élet módját.

Hivatásunknál fogva nagy apostoli útra készülünk most, a jelen körülmények között. Azt hiszem, hogy ilyen gondunkban mi keresztények forduljunk most is az Úr Jézushoz, nála keressük miheztartásunk útját.

Hogyan készült az Úr Jézus a nagy missziójára, hogyan valósította azt meg? Fölkészült rá testileg is és lelkileg is.

A nagy apostoli munkához szívós, edzett, munkabíró szervezetre van szükség. Az Úr Jézus 30 éves koráig ácsmester volt. A leg-egészségesebb foglalkozások egyike. Alkalmas arra, hogy az emberi testet egészségessé, erõssé, edzetté, szívóssá tegye. Készüljünk fel mi is fizikailag az elõttünk álló nagy feladatra. Kevesen vagyunk, és nagyobbrészt idõsek. Az Úr Jézusnak szüksége van a mi egész-ségünkre, hosszú és sok föladatot ellátni tudó munkabírásunkra. Hozzuk rendbe az elmagányosodásból eredõ restségünk, vagy vértanusko-diságból elhanyagolt testi egészségünket. Merjünk élni azokkal a lehetõségekkel, amelyeket az Anyaszentegyház nyújt a számunkra. Vegyük ki a részünkre biztosított szabadságot, és fordítsuk azt fel-üdülésre, regenerálódásra. Rendezzük el környezetünket is. Vannak


puszták plébánosa
olyan plébániák és paplakások, amelyek túltesznek akár egy nyomortelepen is. Én azt hiszem, hogy egy jó pihenés, energiát fog adni ahhoz is, hogy ezen a téren is megtaláljuk a megoldást. Ez már szorosan is összefügg a hitünk átadásával. Az ott megfordulók számára egy ilyen rendezett otthon már eleve vonzóbb a hit befogadására az.

Az Úr Jézus lelkileg is fölkészült nagy missziós útjára. Megkeresztelkedett a Jordánban, ahol azok keresztelkedtek meg, akik egy új, egy magasabb rendû életet választottak. Negyven napos nagy lelki gyakorlatot végzett a pusztában. Több ízben visszavonult apostolaival, hogy megpihenjenek. Mi hitünket akarjuk átadni a következõ nemzedéknek. Átadni csak azt lehet, amivel rendelkezünk. Vajon egészséges-e a hitünk, olyan-e, amellyel másokat is hivõkké tehetünk? Meggyõzõen tudjuk-e másoknak nyújtani a hitet? Nem naiv-e, nem idejétmúlt pilléreken nyugvó-e? Merünk-e szembenézni a hitbéli kételyeinkkel, avagy strucc módjára homokba dugjuk a fejünket, ha netán kételyünk támad. Igyekszünk-e megtalálni rá a megoldást Aquinoi Szt. Tamás módjára, aki a Summájában a hittételeket elõbb tagadja, és aztán bizonyítja be helyességüket. Ehhez persze az is szükséges, hogy olvasásra, gondolkozásra is legyen idõnk. A vértanúsdiskodásnak az is egy módja, hogy nemcsak azzal dicsekszünk, hogy évtizedek óta nem voltunk szabadságon, hanem azzal is, hogy bizony olvasni sem érünk rá. Lelkiismereti kötelességünk, hogy olvasásra, elmélkedésre és a számunkra homályos dolgok megbeszél-getésére idõt szakítsunk, - hogy úgy mondjam, ha törik, ha szakad. Azt hiszem, hogy a híveinknek teszünk a legjobbat azzal, ha idõnként közülük kiszakadva lelkigyakorlatra, továbbképzésre, üdülésre megyünk, nem unjuk meg õket, és így sokkal nagyobb szeretettel és türelemmel tudunk foglalkozni velük.

Ilyen testi és lelki kondícióban máris sokkal pozitívabban tudunk megfelelni azoknak, akikkel alkalmilag hoz össze bennünket az élet, akik velünk találkoznak, bennünket bármely ügyben fölkeresnek, vagy éppen tanácsért fordulnak hozzánk, akiket gyóntatunk, akiknek prédikálunk.

Mit tett még az Úr Jézus? Mit tett azon fölül, hogy felkészült testileg-lelkileg a nagy munkára? Körüljárt jót cselekedvén, gyógyított, vigasztalt, szeretett. Tegyük mi is ezt. Legyünk jók, szívbõl kedvesek


õ
az emberekhez. Mindazokhoz, akikkel összehoz az élet. Bárhol - utcán, vonaton, orvosi rendelõben, kórházban, sekrestyében, a plébánia irodájában, paptestvéreink között. Hogy ezt mindig megtehessük, egy bizonyos lelkületet kell magunkévá tennünk, amelybõ1 azután magától, természetes módon, önként fakad az, hogy mindig szeretettel tudjunk közelíteni bárkihez. E nélkül szeretetünk mesterkélt, erõltetett, esetleg csöpögõs, taszító lesz. Fáradtabb, figyelmetlenebb, rosszkedvûbb perceinkben szeretet helyett szúrósak, türelmetlenek, hatalmaskodók leszünk. Kitör belõlünk valamilyen elfojtott keserûség és indulat. A keserû ember nem tud örömet osztani, csak keserûséget. A derûhöz pedig testi-lelki kondícióra van szükségünk.

Van az Úr Jézusnak egy nagyon tanulságos mondása, amelyet napjainkig talán sohasem tettünk magunkévá mi papok. Ez pedig így szól: Ne hivassátok magatokat úrnak, mert egy a ti uratok az Isten. Ne hívassátok magatokat Atyának, mert egy a ti atyátok, a mennyei Atya, ne hivassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig legyetek egymás testvérei. Ezzel szemben mi évszázadokon át éppen úrnak, atyának és mesternek hivattuk magunkat, és úrként, atyaként mesterként is viselkedtünk az emberekkel szemben. Még, ha testvérnek is hivattuk magunkat, akkor sem az Úr Jézus szándéka szerint jártunk el, mert a nevünk után mondandó testvér szóval is mintegy rangot adattunk magunknak. Mert ugye a testvérek nem úgy szólítják egymást, hogy János testvér, Jóska testvér, hanem, hogy János vagy Jóska. Így van igazán testvéri a viszony közöttük. A fiatal papok nagy része így is tesz, egyszerûen keresztnevén szólíttatja magát mindenkivel. Próbáljuk meg. Át fogja alakítani uraskodó, hivatalos-kodó, atyáskodó, önzõ lelkületünket. Szeretni fogjuk, nem pedig unni, elviselni az embereket. És így mi magunk is több szeretetet fogunk kapni.

És mit tett még az Úr Jézus? Tanított. Ezt mi is megtesszük, szószéken, hittanórákon. És még mit tett az Úr Jézus? Apostolokat és másik hetvenkettõt képezett ki a hit terjesztésére. A mi korunkban ez az egyik legfontosabb teendõnk. Kevesen vagyunk. Gondoskodnunk kell munkatársakról. Jönnek, jelentkeznek maguktól. Fogadjuk õket is testvérként, ne féltékenykedjünk rájuk, ne keressük a hibáikat,


puszták plébánosa
hiányosságaikat. Hagyjuk dolgozni, mûködni õket, vezessük be szeretettel, türelemmel, együttérzéssel, empátiával a munkakörökbe. Azt hiszem, hogy ez is az egyik legfontosabb tevékenység ahhoz, hogy a hitünket átadhassuk a következõ nemzedéknek.

Elõadás a paptársaknak

Szedres 1990.


õ
ALSZIK A FALU
Alszik a falu

Nehéz munkája után

Mélyen, csendesen.

S én õrködöm felette,

Mert Isten így rendelkezett,

Tücsök szót lesve,

Holdba bámuló szemmel,

Türelmesen.

Õrizem álmát,

Mely lehet, hogy édes,

Az életet tarkára festi,

S pillangó szárnyon,

Ezer mesés csodaváron

A boldogság honába száll,

Ki nehéz munkája után

Életre, örömre hiába vár,

Ki csak robotol, fizet,

Ki folyvást csak vet,

S kinek kenyerét más aratja le.

Alszik a falu

Mélyen, édesen,

S én nézem az alvó óriást

Szerelmesen.

Isten rendelt õrödül

Te munkás, szenvedõ tömeg,

S én õrizem álmod,

Dédelgetem évezredes mesés világod,

Hogy el ne lopja

Aljasan surranó rém.


puszták plébánosa
Aludjál, gyûjts erõt.

Tied a holnap, az alkotás.

S most tiéd az álom,

Mely pillangó szárnyon

Mesés csodavilágba visz.

Aludj és gyûjts erõt

A szörnyû ébredésre.

Gyûjts erõt

És álmodd meg jövõd,

Mely lehet, hogy álom marad csupán.

De álmodj, pihenj,

Én õrködöm és fenn

Vigyázok álmodon.

S míg tücsök muzsikál,

S a holdfényben ezüstös pára száll,

Kezem imára kulcsolom,

A feszületet megcsókolom,

És õrködöm, állom a vártát,

Ügyelem egyre az Úr szavát,

Hogy aludhasson,

Álmodhasson a falu.

1956-1961


õ
LÁTTAM AZ ANGYALT HEGEDÜLNI
Láttam az angyalt hegedülni.

Tejfehér arcú kispap hegedült,

Rózsaszín ajka lágyan remegett,

Kék szeme édesen elmerült,

A végtelenbe nézett.

És karcsú ujja

Remegve játszott,

A hegedû húrja

Táncolt, zenélt,

Rezgett, üzent,

Sírt és kacagott,

A végtelenbe, szentbe

Ragadott.

Vele dalolt

A szívem is,

Istenrõl beszélt,

Imádkozott,

Csodálkozott

És megpihent.

Az angyal hegedült.

Én láttam

Amint ujja a húrokon táncolt.

Hegedült és imádkozott

Mozdul a Föld, 1992. január 14.


puszták plébánosa
Az édesapa Stockinger János


õ
EMBERNEK LENNI
Férfinak születtél? Lehet belõled könnyûvérû léhûtõ. Lehet belõled iszákos rongyember, lehet belõled ördögien hidegvérû karrierista, lehet belõled a családod és környezeted zsarnoka. De lehet belõled hõs is. Nõnek születtél? Lehet belõled démon, aki romlásba viszel másokat, és romlásba viszed saját magadat is, lehet belõled üres lelkû játékbaba, lehet belõled gyûlölködõ és áskálódó boszorkány. De lehet belõled angyal is, családod, férjed, gyermekeid, egész környezeted angyala, boldogítója, öröme.

Vannak szentek, akiket az Egyház oltárra emelt, akiket hivatalosan is tisztelünk. De vannak kis szentek is, olyanok, akik köztünk élnek. Akiket tisztelünk és szeretünk, akik irányt mutatnak a mi életünknek is. Nézzünk csak körül az életben! Fogunk ilyenekkel találkozni. És olyan jó, hogy találkozunk ilyenekkel.

Az orvos sánta volt és nagyon sovány. Szürke volt az arca, szürke és viseltes volt a ruhája. Amikor végigment az utcán, ha nem lett volna nála orvositáska, azt hitte volna mindenki, hogy egy egyszerûbb mesterember. Télen, amikor sok volt a beteg, sokszor jöttek érte parasztszekérrel. Rossz lábával alig tudott fölmászni rá. De sohasem volt türelmetlen, és amikor felsegítették a kocsira, kedves mosollyal köszönte meg. Amikor egy-egy messze lakó betegétõl hozták haza fáradtan, és meglátta, hogy a váróterem milyen zsúfolt, hogy otthon is mennyien várnak rá, akkor nem rándult meg még csak az arca sem, hanem mosolyogva nyitott ajtót, hogy beinvitálja a soron lévõ beteget. Azt hitte az ember, hogy sohasem fárad el. Csak amikor egyszer rosszul lett, és amikor orvostársa odasietett, hogy segítsen rajta, akkor mondta azt, hogy elég volt. A temetése sáros, ködös


puszták plébánosa
novemberi napon volt. De mégis leállt a forgalom az utcán, mert annyian jöttek a temetésére. Orvos volt és hõs volt.

A csillagkeresztes hölgy. Hintóval járt, mert gazdag volt és csillagkeresztes hölgy volt. De amikor a faluban valaki megsebesült, mert elvágta a kezét, mert beleszaladt a kasza vagy a fejsze a lábába, akkor annak oda kellett mennie kastélyába, nem számított az, hogy rongyos vagy piszkos volt a ruha rajta, mert õ akarta a sebet kimosni és bekötni, õ akarta a sebesültet ápolni. Nem azért tisztelték és szerették, mert sok földje volt, mert hintón járt, hanem azért, mert nagy volt a lelke és gazdag volt a szíve.

A pap. Nem volt semmi különös az életében. Csak annyi, hogy mindenki szerette. Szerették a gyerekek, mert gyerek maradt galambõsz fejjel is. Szerették a szegények, hiszen õ is szegény volt egész életében, mert ami pénz a kezébe került, azt rögtön kiosztotta a szegények között. Szerették a bûnösök is, mert nem szidta õket, úgy kezelte õket, mintha nem is volnának bûnösök, hanem imádkozott értük. Azt mondták rá a bûnösök, hogy ez szent ember, ezt nem szabad bántani, és nagyon tisztelték. Szerették a más világnézetû emberek is, mert õbennük is csak az embert látta, és csak az volt a mércéje, hogy melyik ember szorul az adott helyzetben több szeretetre, több segítségre. És megadta a rászorulónak a szeretetet, a segítséget. És akin segített, attól sosem várta azt, hogy a segítség fejében meg-változtassa világnézetét. Szerette mindenki, mert jó volt tudni, hogy itt van a faluban. Hosszú életet adott neki az Isten. Mégis úgy érezte mindenki, hogy korán ment el közülük.

A tanítónõ. Olyan, mint a többi asszony. Szeret beszélgetni kis semmiségekrõl, apróságokról. Szeret nevetni. Abban a faluban tanít, ahol született, ahol nevelkedett. Tanítványainak a szülei, iskolatársai jó ismerõsei. Családja is van. Férjét és gyerekeit is el kell látnia. El is látja õket rendesen. A házon belül semmiben sincs hiány. És az iskola? Délután is van az iskolában mindig három-négy gyerek. A gyönge tanulók. Ezekkel itt foglalkozik külön. Mert meg kell tanítani mindenkit. A gyöngét is, a nehézfejût is. Erre való az iskola. Sok idejét veszi ez el. De azért marad arra is ideje, hogy a felnõttekkel is


õ
foglalkozzon. Kézimunkára tanítja az asszonyokat. Szép is ott minden otthon, meg pénz is jön be belõle. Színdarabokat is tanít be. Minden évben többet is. Szereti a gyerekeket. Annyit tud mesélni a tanít-ványairól. De szigorú hozzájuk. Ott minden gyerek köszön hangosan, kedvesen, ott mosolygósak, kedvesek a gyerekek. Mert a gyereknek szív kell, törõdés kell, nevelés kell, hogy ember legyen belõle.

Janki néni. A gyerekek Janki néninek hívják. A tiszta lelkû emberek mindég fiatalok, mindég gyerekek maradnak. A templomra vigyáz. Rend van a templomban és tisztaság. De ami ennél sokkal több, meleg és otthonias a templom. A kisfiúk és a kislányok szívesen jönnek a templomba. Szeretnek segítni a Janki néninek. Öröm segíteni neki. Anyukájuk? _ Nem. _ Pajtásuk? _ Nem egészen. _ Janki néni már felnõtt. Amit mond, amit tesz, az komoly, az igaz, az felnõttes. Anyukájuk is, pajtásuk is, meg mindenük. Õ a Janki néni. Rajta keresztül szeretik meg a gyerekek a templomot, az Istent, Jézust, Szûz Máriát. És õmellette lesznek jól nevelt, helyes gyerekekké. Mert a gyereknek szív kell és õszinteség.

A sárkányos fiú. Senki sem tudta a nevét. Csak úgy beszéltek róla, hogy a fiú, és fiúnak is szólították. Egyik délután, amikor egy pár órára elhallgattak a puskák, az egyik katona talált egy darab papirost. Nem volt nagy, talán csak két tenyérnyi volt az egész. De a katona sárkányt csinált belõle a fiúnak. És a fiú, mert még gyerek volt, nagyon örült neki. Estig játszott vele. Boldog volt, amikor magasra emelkedett a levegõbe a sárkány. Este már lõni kezdett az ellenség. Másnap reggel így szólt a parancsnok: géppuskafészek van a közelben. Fel kell derítenünk, hogy hol van, mert sok kárt tesznek bennünk. A fiú jelentkezett. Õ kicsi, könnyebben tud rejtõzni, és ha meg is látják, nem biztos, hogy ellenségnek nézik. A parancsnok beleegyezett. A fiú elindult a sárkánnyal. Néhány percig feszülten figyelt mindenki. Azután egyszerre az egyik háztömb mögül magasra emelkedett a sárkány. Rögtön utána géppuskatûz és a sárkány is leesett. Katonák siettek arra helyre, a géppuskafészket megsemmisítették, a fiút pedig a sárkánnyal együtt eltemették. A sírkeresztjére, fejfájára ezt írták: „Itt fekszik a sárkányos fiú, aki élete utolsó percéig küzdött a szabadságért"


puszták plébánosa
A rendõr. Még nõtlen volt. Eljárogatott egy házba szórakozni. Nagylánya volt a házigazdának, hát jól teltek ott a szabad esték. Beszélgettek, bolondoztak. Egyszer csak az egyik ilyen este meg-mozdult a szekrény. Még ha nem lett volna is rendõr, akkor is meg kellett volna néznie, hogy mi történt a szekrénnyel, mert a szekrénynek nem szokása az, hogy mozogjon. Amikor kinyitotta, ott állt vele szemtõl szemben az a zsidó fiú, akit már hetek óta köröztek. A gettóból szökött meg, ötezer pengõ pénzjutalom várt arra, aki kézre keríti. A rendõr mindennel tisztában volt. Tudta azt, hogy nagyon veszélyes helyen bujkál a zsidó fiú, itt bent a kisváros közepén. Tudta, hogy ha kézre kerül és kivallja, hogy vele, a rendõrrel találkozott, akkor neki is vége van. És hagyta futni a szegény üldözöttet, hadd mentse fiatal életét.

Embernek lehet lenni, lehet embernek lenni.

1967 _ 1973

A pusztahencsei templom


õ
TEMPLOMOT ÉPÍT A PUSZTÁK NÉPE
Pusztahencse _ valamikor Hencse Puszta. Pusztákból, szõlõ-hegybõl faluvá nõtt kis dunántúli, Tolnamegyei magyar település. Lakói nagyrészt az Illyés megrajzolta puszták népének szorgalmas, becsületes utódai, akik megõrizték vallásos, istenkeresõ lelkületüket.

Pusztahencse már falu, fejlõdõ falu. De valami még hiányzik belõle ahhoz, hogy igazán falu formája legyen. Még nincs temploma ég felé mutató toronnyal, amely az egy ideig Pusztahencsén is lakó Vecsési Sándor festõmûvész szavai szerint _ mint a kotlóstyúk oltal-mazza kicsi csibéit, a köréje épült régi és új családi házait.

Most elhatározták a pusztahencseiek, hogy megépítik temp-lomukat. Dr. Cserháti József pécsi megyés püspök telket ajándékozott a pusztahencseieknek, egy kis osztrák falu: Ottentahl pedig harangot. Így Holzer József pécsi építészmérnöknek a tájba és a település hagyo-mányaiba illõ tervei alapján megkezdik a pusztahencseiek templomuk építését.

A jó Isten áldását kérjük mindazokra, akik hozzájárulnak a puszták népe templomának felépítéséhez. Minden jó szándékú ember imáját és támogatását hálás szívvel veszik.

Nagydorog, 1989 március 17.


puszták plébánosa
Csurgó puszta


õ
KISDOROG
Õsz volt, sárguló, illatos, méla õsz.

S én a falu lelkét figyeltem, lestem:

Nyárfák tövén kis patak beszédét,

Piros kendõs szõke lány duruzsló énekét.

S a falu beszélt,

A falu vallott,

Hallottam sóhaját.

Nyögött a falu,

S közben dúdolt,

Fütyörészett,

S futott mohón az élet után.

Munkák, szerelmek, szenvedések,

Mint mozi vásznán a fura képek,

Peregtek elõttem lassan, altatón.

Oly egy ütemre szólt a nóta.

S én megszerettem azóta

Ezt a nyárfalombos, mosolygós arcú,

Dolgos kis falut.

1956 _ 1961


puszták plébánosa
Ezüstmiséjén


õ
MAGYAR MINDENSZENTEK ÜNNEPÉN
1

Ezen a napon emlékezünk meg szentjeinkrõl, boldoggá avatottjainkról, de megemlékezünk minden üdvözült magyarunkról, egész magyar népünkrõl, amelynek különös szent szerepet: magyar szerepet szánt a Mindenható.

A Magyar Vetés címû keresztény közéleti hetilapunkban beszélgetéssorozat jelent meg a fõszerkesztõ és Szörényi Levente között, Nemzetek Jézusa, a magyarság címmel. Ez indította gondo-lataimat: Isten szeret minket. Hazát adott nekünk. Jelekkel is bizonyítja, hogy szeret. Hivatást adott nekünk. Isten ellenségei úgy bántak és bánnak velünk, ahogyan Jézussal bántak.

Hazát adott nekünk, jól védhetõ hazát, amelyet a Kárpátok égbe nyúló hegyláncai várfalakként vesznek körül, másutt nagy folyók várárokként védik.

Jó hazát adott nekünk, amelynek hegyei fával és bányakincsekkel látnak el, dombjai legelõket, szõlõket, gyümölcsösöket biztosítanak számunkra, végtelen rónái pedig drága kenyeret adó búzát és sok más szükséges terményt ontanak.

Szép hazát adott, amelynek az éghajlata változatos. Napsugaras forró nyár, aranyszínekben pompázó õsz, zúzmarásan csillogó fehér tél és életet lehelõ tarka tavasz váltogatják egymást. Van benne minden tájféleség is, arányosan elosztva. Egyharmada fenyõerdõs, hófedte csúcsú zordon hegyvidék, egyharmada szelíden dombos, lankás táj, egyharmada pedig végtelenbe nyúló róna.

Amint a dal mondja: Szép vagy, gyönyörû vagy, Magyarország, Gyönyörûbb, mint a nagyvilág... Vagy ahogyan Petõfink írja: Magyar


puszták plébánosa
vagyok. Legszebb ország a hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén.

Jogosan birtokolt hazát adott nekünk: a Kárpát-medence õsfoglaló, jogos tulajdonosait különbözõ idõkben különbözõ hódítók igázták le, tették állandó harctérré. Õseink a hódítókat kergették el, az õsfoglalóknak békét biztosítva. Majd letelepedtek az õsfoglalók közé, s azok összeolvadtak velük. Így a magyarság vérében ott csörgedezik az õsfoglalók vére is. Éppen ezért ma már ez az európai magyar a jogos tulajdonosa a gyönyörûséges Kárpát-medencének az Északi-Kárpátoktól az Al-Dunáig, a székely havasoktól az Alpok nyúlványáig.

Minden más olyan népet, amely ma a Kárpát-medencében lakik, mi magyarok fogadtunk be mint menekülteket, vagy olyanokat, akik a jobb létet keresték.

Isten jelekkel is bizonyítja, hogy szeret minket. Úgy engedte, hogy az Egyház elsõ királyszentje éppen a mi elsõ, szent királyunk, István legyen. Úgy engedte, hogy a mi hazánk és népünk legyen az az ország és az a nép, amely elsõként választotta a Szûzanyát nagy-asszonyának és pátrónának. És zeng az ének: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk..., Nagyasszonyunk, hazánk reménye..." Jel az is, hogy minden délben világszerte annak az emlékére kondulnak meg a keresztény templomok harangjai, hogy a mi nagy Hunyadi Jánosunk nándorfehérvári gyõzelmével megmentette a keresztény népeket a keresztényellenes félhold uralmától. És jel az is, hogy minden bajunkban, minden nyomorúságunkban a világ nagyjai közül õszinte és egyetlen pártfogónk a római pápa, Krisztus egyházának földi helytartója volt.

2

Isten hivatást adott nekünk. Nehéz, de gyönyörû, magyar népünkre szabott hivatást, testhez álló hivatást: mi lettünk Isten Dávidja a mindenkori Krisztus-ellenes Góliátokkal szemben.

Sajó Sándor írja: Magyarnak lenni tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges végtelent. Petõfi pedig így kiált: A Kárpátoktól le az Al-


õ
Dunáig Egy bõsz üvöltés, egy vad zivatar, Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar.

Igen. Dávidként kellett megvívnunk a roppant tatár Góliáttal. Itt akadt el a szörnyû áradat. Dávidként kellett harcolnunk a hatalmas Oszmán Birodalom Góliátja ellen. Innen nem tudott továbbjutni, s végül is itt roppant össze. Dávidként kellett harcolnunk a bár keresz-tény, de pogány módra viselkedõ elnyomó császárokkal a szabadság eszméjéért, amely istenadta ajándéka és joga minden embernek, minden népnek. Az elnyomók ellen a kuruc korban. Jelszavunk ez volt: „Istennel a hazáért és a szabadságért!" 1848 _ 49-ben, amikor szûzmáriás lobogók alatt küzdöttünk a világszabadságért.

És most újra folyik az élet-halál harc a kis magyar Dávid és a roppant, istentelen Góliát között. Elkezdõdött már több mint 100 éve. Ez a harc tesz annyira hasonlóvá minket az Üdvözítõhöz, az Úr Jézushoz! Neki elõször a becsületét akarták bemocskolni a nagytanács és Pilátus elõtt. Nekünk is mindenekelõtt a becsületünket mocskolta és mocskolja be ma is az istentelen óriás és csatlósai világszerte a sajtóban és tudományos mûvekben.

Kikiáltottak bennünket sovinisztáknak, elnyomóknak, holott az igazság az, hogy már a múlt század közepén, történelmünk állandó hagyományához híven, mi hoztuk a legemberségesebb nemzetiségi törvényt. Pedig a mi nemzetiségeink nem leigázott népek voltak, hanem olyanok, amelyeket a századok folyamán beengedtünk a mi országunkba mint menekülteket vagy jobb életmódot keresõket. Míg azok a hatalmak, amelyek ilyen rágalmakkal illetnek bennünket, népeket, országokat igáztak le, hatalmas területeket gyarmatosítottak, és leigázottjaiknak semmilyen vagy nagyon szegényes nemzetiségi, kisebbségi jogokat biztosítottak. Ebben hû követõik voltak a ránk uszított, ellenünk acsarkodó kisebb csatlósaik is!

Kikiálttatunk „fasiszta népnek", „bûnös nemzetnek", a fasiszta diktátor „utolsó csatlósának". Holott mi, szemben a fasiszta diktátor igazi csatlósaival, amíg a magunk urai voltunk, soha fasiszta rémtetteket nem hajtottunk végre. Végsõ kitartásunkért pedig Európa csak nagyon hálás lehet nekünk! Ezzel akadályoztuk meg, hogy a bizantin-pánszláv-bolsevo-imperialista istentelen Góliát Európa területébõl nagyobb darabot raboljon el.


puszták plébánosa
Becsületünk bemocskolásával készítették elõ halálos ítéletünket, hogy azután Trianon _ Jalta _ Párizs-i koncepciós perekben, erkölcs-bírók szerepében tetszelegve ítélkezzenek felettünk.

Mindezen mesterkedések mozgatója, hol rejtett, hol nyílt irányítója az az országokat átszövõ hatalom, amely a vallásoknak, mindenekelõtt a kereszténységnek a megsemmisítését tûzte ki célul. Kimondottan jellemzõ és nagyon rávilágít Dávid szerepünkre, hogy ez a nemzetek fölötti, immár internacionalista-kozmopolita hatalom éppen a magyart szemelte ki a likvidálásra!

3

Az internacionalista-kozmopolita hatalom machinációjában szerep jutott a beépített embereiknek, a magyar Júdásoknak is, akik részben tudatosan, részben félrevezetve jelentõsen besegítettek és besegítenek ma is ellenünk. Ilyenek voltak a temetõvirágos forradalom magyar szereplõi 1918 októberében, a vörösrongy puccs szereplõi 1919 márciusában, és a több évtizedes szovjet megszállás gyász-magyarjai.

Koncepciós pereinkben határainkat védhetetlenné roncsolták. Elragadták jogosan birtokolt, ezer éven át soha meg nem kérdõjelezett országunk kétharmadát, megfosztva bennünket erdõinktõl, bányáinktól, legtermékenyebb földjeinktõl, szinte összes folyónk eredõitõl, hogy ezáltal is markukban tarthassanak. Magyar népünk egyharmadát idegen, ellenségesen viselkedõ uralom alá kényszerítették. Máriás énekünk mondja: Kárpátok közt, hol a könnytõl fakad minden kis virág, Erdély bércein, ahol gyászt öltött föl a világ...

Ezen koncepciós perek következményeként kétszázezer magyart egyszerûen lemészároltak, egymilliót földönfutóvá tettek, ötmillió védtelen magyar magzatot saját magunkkal gyilkoltattak meg _ ilyen mértékû magzatgyilkosságot nem ismer a világtörténelem! Elszakított területeinkre több mint négymillió idegent telepítettek be, hogy az ott élõ magyarok elsorvadjanak, s akik közül kétmilliót máris „elasszimi-láltak", hogy az elnyomók számát gyarapítsák; hogy velük szemben minél gyengébbek legyünk; hogy aztán kényük-kedvük szerint bánhassanak el velünk. Idézhetjük Tompa Mihályt: „...pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk... !


õ
Vagy Arany Jánost: „Ha minket elfú az idõk zivatarja, Nem lesz az Istennek soha több magyarja."

Úgy szerkesztették meg a gúnyhatárokat, hogy belõlünk megnövekedett szomszédaink összetákolt országai külön-külön is nagyobbak és népesebbek legyenek, mint csonkolt, maradék orszá-gocskánk. S mindezek után ezt a maradék hazát is istentelen nagyhatalom gyarmatává tették, amelyben _ többek között _ az erkölcsi rombolás lett a következõ gyilok. Kialakították azt a szellemet, amelyben az adott szó értéke a nullával egyenlõ, holott mindaddig szólásmondás volt: a magyar ember megtartja szavát. A hazaszeretetet, a házassági hûséget maradinak titulálták, a magzatgyilkosságot pedig nõi jogként deklarálták. Már nem az áldozatokra is kész, hõs, becsületes ember lett az eszménykép, hanem az élvhajhász, az önzõ.

És mégis, így, majdnem halálra csonkoltan is, újra Dávidként, mi tartottuk föl a bizánci-pánszláv-bolsevo-imperialista istentelen Góliátot 1944 _ 45-ben hosszú hónapokig, hogy minél kevesebbet markolhasson ki a keresztény Európából! Aztán még leigázottan is mi ejtettük rajta az elsõ halálos sebet 1956-os szabadságharcunkban! A döntõ sebet is tõlünk kapta 1989-ben, amikor menekülni engedtük a németeket. S az utolsó, halálosat is magyaroktól kapta: 1989-ben, az elszakított Temesváron, ahol Tõkés László hõsi ellenállása megbuktatta az istentelen Ceausescu-rendszert Romániában is.

Most az a kötelességünk, hogy erõt gyûjtsünk. „Ha rombadõlt is, újra rakható, Kert, ház, haza, Csak egy a titka: kezdd el, Fiadnak kell folytatnia" - írja Illyés Gyula. Erõsödjünk meg gazdaságilag, erõsödjünk meg létszámunkban, katonailag, de fõleg _ s ez mindennek az alapja _ erkölcsileg! „Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledûl, s rabigába görbed." - dörgi Berzsenyink.

Az istentelen Góliát most is küzd ellenünk: pénzzel, sajtóval, szennyirodalommal, erkölcsrombolással, téveszmék belopásával, suttogó propagandával, az igazság elhallgatásával, újabb rágalmakkal, magyar Júdások bevetésével. De velünk a világ egyetlen igazi hatalma: az Úristen, aki hazát adott nekünk, aki jelekkel bizonyítja, hogy szeret bennünket, aki szent hivatással bízott meg minket, és aki megengedte, hogy annyira hasonlóak lehessünk Szent Fiához, az Úr Jézushoz.


puszták plébánosa
Velünk van hatalmas patrónánk, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szûz. Legyünk hûségesek Istenünkhöz, Nagyasszonyunkhoz, hivatásunkhoz, szétszaggatott hazánkhoz, sokat szenvedett népünkhöz! „Balsors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt. Megbûnhõdte már e nép A múltat s jövendõt!"

Magyar Vetés

1993. december 5., 12. és 19.

Hazát adott nekünk, jól védhetõ hazát, amelyet a Kárpátok égbe nyúló hegyláncai várfalakként vesznek körül, másutt nagy folyók várárokként védik.


õ
A FRANCIA NEMZETHEZ
Dicsõ vagy, nagy vagy, francia nemzet.

Három szent jelszavadnál még szebbet-jobbat

senki sem hirdetett:

Szabadság - mi szent,

Egyenlõség - mi szép,

Testvériség - mi jó.

Harsogja s vágyja Nagyvilág.

Hová tudtál aljasulni, Te nagy s dicsõ!?

Trianon s Párizs téged ékesít,

S mi szörnyû név lett mégis mindegyik.

Itt írták alá Európa szégyenét,

Itt gyaláztak meg igazságot, jogot,

Mit Isten alkotott, tönkretették,

Koldusbotra juttattak milliókat,

Megöltek hatmillió magyart,

Rabságba tereltek hárommilliót,

Gyilkos háborút hozva Európára,

Keletjére örök békegyilokot.

Szent Korona

1991. szeptember 11.


puszták plébánosa
EURÓPA ÚJRA HALLGAT
Európa újra hallgat.

Hallgat?

Nem; tárgyal.

Tárgyal?

Amikor tenni kellene?

Vérzik a kis horvát nép,

Romba dõlnek házai.

Templomok, kórházak,

Szívek reménye,

Mind-mind romba dõl.

Tombol a hódító.

Ismerjük mi már ezt a játszmát:

Mohi, Mohács, Nagymajtény, Világos.

Hagyták, hogy tiporjon barbár és zsarnok.

Na és Trianon?

Õk tépték hét darabra,

Mit Isten teremtett egy egésznek,

Rabságba döntve magyar milliókat,

Vasabroncsba béklyózva

Maradék hazánkat.

Jalta és Párizs és lettünk bûnös nemzet,

Mi, legkisebb bûnös a vétkesek között.

56-ban eladtak Moszkvának,

S álszenten mondott értünk imát az USA elnöke.

Az USA elnöke, kinek nem volt szegénynek fegyvere,


õ
pénze, szava sem egy se, hogy lefogja kezét

a vörös sárkánynak.

Horvát és magyar Európát védte egy hazában

sok száz éven át.

Védi most is rést ütve a Vörös bástyán.

S Európa hallgat, tárgyal, talán imádkozik is,

Míg romba dõl érte a horvát hazája.

Szent Korona

1991. december 18.

MEGINT ROSSZUL?
Mohinál késett a magyar úr,

Mohácsnál Zápolya,

Komáromnál felsõbb parancsra Görgey.

Tizennyolcban nem volt Kemálunk,

Harmincnyolcban a Felvidékért küzdve,

Nem hallgattunk a lengyel biztatásra,

És negyvenben Erdély ügyében addig vártunk,

Míg Bécsnek kellett dönteni.

Negyvennégyben nem mertünk kilépni,

Hagytuk, hogy sorsunkról helyettünk mások döntsenek.

Hagytuk, hogy elvesszen a biztató gyümölcs,

Amelyet már-már elértünk,

Amelyet már-már kitáncolt Kállay.

Most meg nem merjük, mit elraboltak tõlünk,

Bátran kiállva visszaperelni.

Áruló, ki magyar létére, a trianoni gúnyhatárt

Örök határnak ismeri.

Szent Korona

1992. február 12.


puszták plébánosa
EURÓPÁNAK ÜSZKÖS SEBE
Trianonban elrabolták

Országunknak kétharmadát:

Hegyeinket, bányáinkat,

Erdeinket, vadjainkat,

Legkövérebb földjeinket

Azúr színû tengerünket.

Folyó s hegy volt a határunk:

Ránk törõ ellentõl oltalmunk.

Hegy nem áll õrt, folyó nem véd,

Magyaroknak csonka földjét,

Ki akarja, tiporhatja,

Nincs bástyája, erõs fala,

Áthághatlan várárokja.

Úgy húzták meg a gúnyhatárt,

Hogy ellenünk markában tart.

Hogyha akar, megfojthasson,

Folyóinkban méreg folyjék,

Forrásaink ott erednek

Tõlünk rablott földjeiknek

Hegyeiben, völgyeiben.


õ
Összefogott a négy hóhér,

Besegített négy himpellér:

Seton Watson, az ostoba,

Berthelot, az álnok buta,

Aljas Benes és gaz Sztálin;

Gyáva Lloyd George, konok Churchill,

Beteg lelkû Roosevelt elnök,

Könnyû Truman a sor végén.

Alkottak egy szörnyszülöttet,

Trianonban tervezettet,

Mit gyalázattal tetézve

Jalta s Párizs szentesített:

Rabló békét, bosszú békét,

Európának üszkös sebét,

Világ népei szégyenét.

Nagydorog

1992. február 15.


puszták plébánosa
HELSINKI
Tákolt hazáikat úgy rabolták össze.

Most félnek, hogy elvész rablott zsákmányuk.

Hogy megtarthassák, amit raboltak,

Helsinki lett a bûvszavuk.

És Helsinkit tartják szent parancsnak

Velük együtt az ostobák és gazok.

Szent Korona

1992. május 6.


õ
HONVÉD

beszéd az uzdi és nagydorogi emlékmûavatáson, 1991. október 26.

Testvéreim!

Hõsi emlékmûvet jöttünk avatni.

Honvédeink hõsi emlékmûvét, akik az elsõ és a második világ-háborúban életüket adták hazájukért, feleségeik, gyerekeik, szüleik, kis házuk, földjeik, otthonuk védelmében.

A magyar katonának találóan honvéd a neve. Mi a történelmünk folyamán nem hódítottunk, nem vettük el más népek országát vagy annak egy részét, mi mindig honvédõk, szabadságvédõk: honvédek voltunk.

Egy területnek az a nép a jogos tulajdonosa, amelyik annak az õsfoglalója, vagyis amelyik akkor vette birtokába azt a területet, amikor az még senki földje volt, vagy ha egy másik jogos tulajdonostól tisztességes, szabadon kötött üzlet folytán megvette.

A Kárpát-medence Földünk egyik legtökéletesebb, legará-nyosabb földrajzi, gazdasági és stratégiai egysége, arra teremtve, hogy ez a táj egyetlen országot, jól védhetõ, eredményesen gazdálkodni tudó országot alkosson. Hegyei várfalakként, folyói várárkokként védik. Összes folyója területén ered és területén ömlik az ezt a szép földrajzi egységet kelettel és nyugattal egyaránt összekötõ Dunába. Körülbelül egyforma arányban tagolódik hegyes vidékekre, dombos vidékekre és síkságokra, amelyek mind-mind más-más természeti kincsekkel látják el, kiegészítve egymást, jól prosperáló gazdasági egységgé téve ezt a tájat.

A Kárpát-medence õsfoglaló, jogos tulajdonosait különbözõ idõkben, különbözõ népek igázták le, különbözõ területeit rendszerint más-más nép foglalta el, amelyek egymással folytonos háborús-


puszták plébánosa
kodásban voltak, és amelyek egyike sem tudott ezen a területen tartósan államot alapítani. Így az õsfoglaló, jogos tulajdonosok a leigázottságuk mellett állandó zaklatásnak is ki voltak téve.

Õseink hont foglalni jöttek ide, és a Kárpát-medence különbözõ részein uralkodó hódítóktól azt elhódították. A Kárpát-medencébõl egyetlen egységes országot alapítottak, így akarva-akaratlanul meg-mentették az õsfoglalókat a további zaklatásoktól. Az õsfoglalókkal összeolvadtak, mintegy beházasodtak hozzájuk. Így alakult ki az európai magyar, ereiben Ázsiából hozott ázsiai vérével és a Kárpát-medencében hozzá jövõ õseurópai vérrel. Így az õsfoglalók, a jogos tulajdonosok is az európai magyar õsei lettek, ezáltal a Kárpát-medence jogos tulajdonosai immár a magyar az északi Kárpátoktól az Aldunáig és az Alpok nyúlványaitól a Gyergyói-havasokig.

A most e tájon élõ nemzetiségek a már magyarok által jogosan birtokolt földre jöttek be gazdasági vagy politikai menekültekként.

A szlovákok _ helyesebben a szlovánok _ mint hódítók már itt laktak hódítókként a Kárpát-medence észak-nyugati tájain akkor, amikor õseink megjelentek a Kárpát-medencében. Így az állam-alapításban a magyar társnemzete lettek. A 18. században megjelenõ nemzeti eszme gyerekbetegsége folytán a szlovák (szlován) és magyar nemzet mindkettõjük hibája folytán egymással szembe nem került.

Az államalkotó magyar ezt az Európa kapujában lévõ országát ezer éven át védte és építette. Vele együtt védte Európát is. Ez alatt az ezer esztendõ alatt nem hódítottuk meg senki hazáját, nem voltunk gyarmatosítók. Háborúink szabadságharcok és honvédõ háborúk voltak.

A magyar katonának jogosan honvéd a neve.

Védtük a hazánkat, a szabadságunkat és vele együtt Európa nyugalmát. Lehetõvé tettük, hogy Európa nyugodtan fejlõdjön, megerõsödjön, keresztény kultúrája kivirágozzék és kiáradhasson az egész világra. Védtük a hazánkat és a szabadságunkat és vele együtt Európát és a szabadságeszmét besenyõ és kun kagánok, tatár kánok, oszmán szultánok, német-római császárok ellen, ebben a században pedig a világuralomra törõ pánszláv imperializmus ellen, amely aztán az istentelen bolsevizmus köntösét is magára öltötte. Védtük az elsõ világháborúban, amelyet ez a pánszláv imperializmus robbantott ki.


õ
Honvédõ katonáink gyõztek a frontokon. Megtették a kötelességüket. Hazánk területérõl kiverték a hódítókat.

A hódítók ügynökei belülrõl bomlasztottak. Hazarendelték, szétzüllesztették a hadseregünket. A védtelenül maradt határainkon betódultak a hódítók. Elrabolták országunk kétharmadát, mégpedig hazánk legértékesebb területeit: a bennünket védõ, nekünk értékes fát, ritka vadakat, bányakincseket ontó hegyeinket, legtermékenyebb síkságainkat és dombos vidékeinket: Bácskát, Bánátot, Csallóközt, Mátyusföldét, az Erdélyi-medencét, a Barcaságot. Az általuk diktált határokat úgy vonták meg, hogy minket szinte sehol sem védjen természetes határ, de õket igen. S míg addig minden folyónk hazánk területén eredt, ezután mindegyik ellenséges néptõl bitorolt földrõl folyjon maradék hazánkba, hogy ezáltal is a markukban tarthassanak. Annyira kicsinnyé zsugorították maradék hazánkat, hogy rablóink mindegyike külön-külön is nagyobb, erõsebb legyen nálunk, míg, ha csak a magyarlakta területeinket meghagyták volna nekünk, egyenlõ erõs partnereik lehetnénk.

Magyar népünk egyharmadát idegen, ellenséges uralom alá kényszerítették, ahol azóta is állandóan elnyomás, jogtiprás, üldöz-tetés, kényszerû beolvasztás az osztályrészük. És ezek a magyarok tehetségükkel, tömegükkel nem szolgálhatják saját népüket, hanem kénytelenek rabszolgákként ellenségeink szolgálatába állni, ha kell ellenünk is.

És ezen az igazságtalanságon nem voltak hajlandóak segíteni a pánszláv imperializmus nyugati szekértolói. Kénytelenek voltunk más barátok után nézni, akik részben orvosolták is a rajtunk esett nagy igazságtalanságot. Így sodródtunk bele az õ oldalukon a második világ-háborúba, de itt is a nyugatiakat is fenyegetõ. a most már bolsevista pánszláv imperialista rém ellen harcoltunk.

Közben a szövetségeseink népellenes bûnöket követtek el, de nem többet, mint a velük szemben álló vörös rém, és nem többet, mint annak a nyugati szövetségesei a gyarmataikon. Mi pedig még akkor is a legemberségesebbek maradtunk a harcolók között a hitlerista megszállásig, de még azután is, amennyire a helyzetünk megengedte.

A gyõztesek mégis minket kiáltottak ki bûnös nemzetnek. Õk az igazi bûnösök és most már a még jobban megcsonkított maradék hazánkat is koncnak dobták oda a vörös veszedelemnek, de velünk


puszták plébánosa
együtt a pánszláv imperializmus égisze alatt a minket megrabló cinkostársaikat is.

De, amint Ady írja „De, ha kínban, sírva, mit se várva" is, még így is újra csak mi voltunk azok, akik az elsõ komoly sebet ejtettük a vörös sárkányon 1956-ban, megindítva a kitakarodását tõlünk is és a karmai között vergõdõ cinkosaitól is. Magyar adta meg a kegyelem-döfést a vörös imperializmus utolsó véreskezû csatlósának: a Ceaucescu-rendszernek is, és mi kezdtük meg a szabad élet építését ezen a tájon, utat mutatva más rab nemzeteknek is.

A magyar katona honvéd. Nem hódít, nem igáz le, hanem hont, hazát, szabadságot véd, vele együtt Európát és a világszabadságot.

Büszkén állunk emlékmûve mellett és tesszük le rá virágainkat. Hõsök õk, hõsök, nem áldozatok. Mi a hódító vezérek katonáit, népeit sem ítéljük el, õk a gaz vezetõik áldozatai, nekik is virág jár, az áldozatoknak járó virág.

Honvédeink, hõseink fogadjátok virágainkat! Mi a ti utódaitok is honvédek, hazát, szabadságot védõ harcosok akarunk lenni ki-ki közülünk a maga hivatása területén.

Igazságot akarunk kiharcolni megcsúfolt, megnyomorított, megcsonkított hazánknak és népünknek, és a világ összes megrabolt és rab nemzetének!

Úgy legyen!

Ernst Ritter von Meissl, a nagybácsi